Garai Gábor: Ablakban a nap

Garai Gábor: Ablakban a nap 

Egy magányos ház a domboldalon:

ablakából hirtelen lángra lobban

vakító vörös-aranyban a nap.

Eltakarom szemem a gyönyörtől.

Körül a világ még téltől kopár;

fejem fölött korom-felhő, köd-ernyő.

Csak egytenyérnyi kék folt nyílt az égen,
azzal néz szembe a vér-arany ablak.

Ó, nagy volt a fagy, hosszú a sötétség,
megtört a test, és elborult a lélek,
kővé dermedtek a fák nyomorukban.
Ki remélte, hogy új rügy száll az ágra?

De egy kigyúlt ablak tavaszt ígér,
lángja elhamvad bár az ég borultán, -
már az élet hadai sorakoznak!

Robbanásig telik fénnyel a föld,
a füvek karcsú pengét suhogtatnak.
Valaki szól: - Hallod megszületett! -
Igen. S amit reméltem csak - tudom már:
oly természetesen telt be a törvény.

1970.