Gergely Ágnes: Szeretek várni rád

Gergely Ágnes: Szeretek várni rád

Eső kering az ztcán, s idebent

a lámpa körül gyűrűzik a csend,

ahogy ülök és várlak.

Nincs más világ: magamba búvom el.

Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,

ilyenkor óriás vagyok,

aki elég magának,

lebegek fönn, a csont-palack felett

és az sem érdekel,

hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.

 

Ülök és várlak.

Mióta várok így?

 

Emlékszem, meggyűltek az évek,

feltornyosult a megvárattatás,

közben mosoly fürösztgetett, közelség,

jó szó, szívesség és kézfogás,

lassanként gyanús lettem önmagamnak

s előrebukván a jövő felé

(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)

belémfagyott a maradék lehellet

és meggyűlöltem, akit várni kellett –

és most eszméletem hideg falára
kikönyökölve nézek innét,
s mint az igazi boldogok,
a tétovázó ifjúságra
s a lépteidre gondolok.

Te vagy bennem a bizonyosság,
az önvédelem és a gőg,
a különbség, az azonosság,
a fejtartás mások előtt.
Ha jössz, a padló is megéled,
körvonalat kap a világ,
a tárgyak előrefeszülnek,
türelmük szétveti az ajtót,
lebiccenő fejem fölött
a lámpa lélegző virág,
jaj, nézd, hogy szeretek,
szeretek várni rád,

nézd, én, az egykori csavargó,
hogy ülök itt, nyugalmi lázban,
e mozdulatlan mozdulásban,
ülök és várlak, várlak –
állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,
még felmutatlak a világnak.