Kosztolányi Dezső: Nők

Kosztolányi Dezső: Nők

Nem kamasz-szerelem kis hevületében

beszélek.

Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól

vallok,

nők, rokonaim.

Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,

mint senki más,

s szeretlek is benneteket.

Zavarosak,mint én,

termékenyek, mint én,

zavaros források, melyekből aranyat mostam,

igazi aranyat.

Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,

de igazabbak

a meddő gondolatnál,

a büszke hazugnál,

a csontos, ijesztő, gyilkos férfinál.

Hová is futhatnék én,

kócos fejemmel,

költészetemmel,

rettenetesen cikázó tétovaságommal,

ha nem volnátok ti,

megértők, megbocsátók,

elvtelen szentek,

jámbor pogányok,

bizonytalan jók,

valóság hű sáfárjai.
 

Ha varrtok, vagy vajat mértek,

kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel,

s hócipőben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok,

fölkacagok az örömtől, hogy vagytok,

és én is vagyok mellettetek.

 

Hozzátok kötözött engem a végzet,

örökkévalóan,

köldökzsinórral, azután a vágyak

eleven kötelével,

hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé,

s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat.

 

Nem egy, hanem mindegyik.

Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,

mindegyik barátnőm, rejtélyes kedvesem.

Mindegyik anyám.