Petőfi Sándor: Jövendölés

Petőfi Sándor: Jövendölés

"Mondád, anyám, hogy álmainkat

Éjente festi égi kéz;

Az álo ablak, melyen átal

Lelkünk szeme jövőbe néz.

Anyám, álmodtam én is egyet,

Nem fejtenéd meg, mit jelent?

Szárnyim növének, s átröpültem

A levegőt, a végtelent.

'Fiacskám, lelkem drága napja,

Napomnak fénye! örvendezz;

Hosszúra nyújtja élted isten,

Álmodnak boldog titka ez.' -

És nőtt a gyermek, lángra lobbant

Meleg keblén az ifjúkor,

S a dal malasztos enyh a szívnek,

Midőn hullámzó vére forr.

Lantot ragadt az ifjú karja,

Lantjának adta érzetét,

S dalszárnyon a lángérzemények

Madárként szálltak szerteszét.

Égig röpült a bűvös ének,

Lehozta a hír csillagát,

És a költőnek, súgarából

Font homlokára koronát.

De méreg a dal édes méze;

S mit a költő a lantnak ad,

Szívének mindenik virága,

Éltéből egy-egy drága nap.

Pokollá lett az érzelemláng

És ő a lángban martalék;

A földön őt az életfának

Csak egy kis ága tartja még.

Ott fekszik ő halálos ágyon,

Sok szenvedésnek gyermeke,

S hallá, mit a szülő bús ajka

Kínjának hangján rebege:

'Halál, ne vidd el őt karomból,

Ne vidd korán el a fiút;

Soká ígérte őt éltetni

Az ég... vagy álmunk is hazud?...'

"Anyám, az álmok nem hazudnak;

Takarjon bár a szemfödél:

Dicső neve költő-fiadnak.

Anyám, soká, örökkön él."

https://www.facebook.com/513079348739267/photos/a.513088972071638/605048239542377