Reményik Sándor: Mi mindig búcsúzunk

Reményik Sándor: Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,

A színektől, ha szürke por beleote,

A csöndtől, mikor hang zavarta fel,

A hangtól, mikor csendbe halkul el.

Minden szótól, mitkimondott a szánk,

Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,

Minden sebtől, mely fájt és égetett,

Minden képtől,  mely belénk mélyedett,

Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól, mik lassan kihűltek,

A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,

A kemény rögtől, min megállt a lábunk

Mert incs napkelte kettő, ugyanaz,

Mert minden csönd más, - minden könny - vigasz,

Elfut a perc, az örök idő várja,

Lelkünk mint fehér kendő, leng utána,

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.

Hidegen hagy az elhagyott táj, -

Hogy eltemettük: róla nem tudunk.

És mégis mondom nektek:

Valamitől mi mindig búcsúzunk.

Kép: Blommer Nils festménye - Búcsú