Sango Villagren: Ébredő csodák

Sango Villagren: Ébredő csodák

Már ébredezik a lusta nap,
és bontja első sugarát,
az égbe nyújtózva szárnyra kap
és felém nyitja mosolyát.

Leváltja az égről a fáradt holdat,
és új erővel tovább ragyog.
Átöleli a sötétben megsorvadt
ében tájat, hol én is vagyok.

Lágyan cirógatja arcomat a szél
és rohannak velem a felhők,
a természet dalol, zeng, beszél,
majd ébred a város, felnyög.

Felszáll a füst, lendül a por,
s vad zaj ébred az emberrel.
Reng, üvölt a kocsisor,
és minket a szenny temet el.

Vad búgások, ricsaj csendül,
fültépő, harsány hangok.
Ordítás lesz most a csendből,
nyitnak a boltok, a bankok.

Amíg csendes volt a táj,
és csukott volt még minden szem,
s csukott volt még minden száj,
jobb volt minden, azt hiszem.