2018.05.29 19:56
Somlyó György: Vigasztaló(vagy szomorító?) magamnak
Nézd a kertet. Ahogy a hirtelen nyár csóváitól
egyszerre futótűzként virágba borul.
Csupa lobogó piros, kék, sárga, lila láng.
S alatta nézd a levelek zöld áradatát.
A szarkaláb szirmai mind csupa picike nyuszifejek
(elkeseredésedben is ujjongsz, hogy – talán a világon először – észreveszed,
s hogy egyszerre megint rádöbbensz az élőlények csodálatos analógia-
láncolatára, amely növényt, állatot, embert oly rejtelmesen összefon),
s nézd a tátikát, mely, ha akarod, sisak egy görög harcoson,
de olyan is, mint a kiskutya, igen, éppen a kiskutya szája,
ha egészséges, nyersszínű ínyét pitizve kitátja.
S nézz a rózsás fülekkel kiváncsiskodó petuniákra,
s ahogy mind-mind a duzzadó férfi-rügyek
lágyan nyíló női szirmokba feslenek.
Csupa harsogó diadal, jószagú mámor, drága siker!
Észreveszed-e, közöttük közben hány veszik el?
Az elszáradt szárakat, elhajolt hajtásokat,
levert leveleket, a győzelmes bajtárs mellől kilőtt bajtársakat,
a nagy győzelem ismeretlen veszteseit?
Mi tette, hogy az egyik magasba tör, a másik elesik?
Ki választotta ki ezt ragyogásra, amazt senyvedésre,
hogy egyiket a nap tüze érlelje, a másikat eleméssze?
Erre is épp csak egy pillanatig gondolsz tanácstalanul,
aztán megint elragad a kert, ahogy virágba borul,
s a virágzás ujjongó győzelmét ünnepeled,
nem a magyarázat nélkül odaveszett,
virágzásig nem jutó csirák
láthatatlan és néma bánatát.