Szécsi Margit: Szent búborék

Szécsi Margit: Szent búborék

Szalmaszál végén búborék,

elváló szellem-részünk,

fényleni kilendül az égbe,

nézzük, könnybe-borulva nézzük.

Harcaink vége s díja is

végül te volnál,

szent búborék, jó búborék,

eszmélésnek szívárvány-oltár.

Rajtad a tenger meg az ég,

forrongó, kék-fehér vitorlák,

alvadt ökörvér-színű bor,

s kardok amint egymást kioltják.

Fehér inget, nyugvó kezet,

fehér virág-sörényű főket

forogván úgy szikráztatol

mint holtak-napi temetőket.

S hordozol te vasakat is,

de mint az álmot,

mint izzadt lelkeink viszik

villogtatva az összetört világot.

Bolygó, élettel-ékszeres,

csak az ember sodródik szebben:

alant forog, akár a Jób,

izzó világcserép-sebekben.

Színvalló palástunk: a lét.

Rózsái rajtunk is kinyílnak,

stigmáit is hordjuk - vagyunk

az életbe-bolondult csillag.

Sugározván tükörtelen

az égitestek magukat jelentik.

Fénylünk mi idegen csodát,

s burkoljuk a magányt, a semmit.

Visszük az imádott Valót,

az élet orcáját meg öklét,

szent búborék, jó búborék,

kisded öröklét.

Csak az élt, aki szeretett.

Csak az létezett, akit láttak,

kit a Szerelem Csillaga

magáravállalt.