Tóth Árpád: A vén ligetben

Tóth Árpád: A vén ligetben

A vén ligetben jártunk mi ketten,

Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;

Hozzám simúlt félőn, ijedten,

S éreztem:

nem a régi már.

Sebten suhantunk, halk volta hangunk,

S csendes volt a szívünk nagyon,

És mégis csókba forrt az ajkunk

Azon a sápadt alkonyon.

Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rám nézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldusan
Mért hívtuk egymást ide? Mért?

S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...