Tóth Árpád: Erdőben

Tóth Árpád: Erdőben

Körül

Minden csendesen, eltelten örül.

A napsütés vidám

S a forró, sárga ragyogásban

Minden vén tölgy egy víg, élő titán:

Emeli barna karját

Frissen az áldott égbe,

A szent, illatos, teli kékbe,

S rengeti fürtei zöld zivatarját.

Csend.

Kábult fülem hallani véli

A zengő, örök napot odafent,

Billió mérföldek éterén

Átszűrt, ájultfinom neszét.

Ó csend beszéde, szent csillagbeszé

S körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A tömzsi, lustán rezzenő hársak
Illatokkal kenik fénylő, pőre testük
S lábujjhegyen állva karcsú jegenyék
Néznek át felettük,
Túl a hullámzó, mély rengetegen,
Néznek, a merengés halk gyönyörétől
Reszketegen.

Jó így csendesen nézni a fákat
Érezni a derűt, mely mindent áthat
Titokban éltem is szépen tovább égett,
Mint számban a parázsló szivar
S tünődésem is úgy leng, illatos füstje a létnek,
Mint a napfényben a szivarfüst
Kedves, kék karikáival.

Oly jó így egyszer mélyen örűlni,
Fáradt, szegény látásomat
Zöld pázsitkendőbe törűlni,
Aztán lehúnyni a szemem egy percre,
Míg az élet kis, nyomorú perce
Ezer évvé ringatja magát,
S kinyitni aztán,
S nézni ezer évvel öregebben,
Túl szerelmeken, búkon, bölcsen, szebben
A nap örökké fiatal
Nagy, zengő aranycsillagát.

https://www.facebook.com/513079348739267/photos/a.513088972071638/1649081958472328/