RADNÓTI MIKLÓS EMLÉKALBUM

"Szabad szerettem volna lenni mindig

s őrök kisértek végig az uton."

(Radnóti Miklós)

Facebook: https://www.facebook.com/Radn%C3%B3ti-Mikl%C3%B3s-eml%C3%A9kalbum-304268276414333/

Radnóti Miklós: Együgyű dal a feleségekről

Az ajtó kaccan egyet, hogy belép,

topogni kezd a sok virágcserép

s hajában egy kis álmos szőke folt

csipogva szól, mint egy riadt veréb.

A vén villanyzsinór is felrikolt,

sodorja lomha testéét már felé

s minden kering, jegyezni sem birom.

Most érkezett, egész nap messze járt,

kezében egy nagy mákvirágszirom

s elűzi azzal tőlem a halált.

1940. január 5.

Radnóti Miklós:1932. július 7.
(Tátrai tábor)

Bálint Györgynek

Szeretőm meztelen fürdik a Felkán,
hátán fürtökben fut a víz
és alatta is víz fut, kövek közt fehér parazsakkal.
Proletár öröm ez, proletárok! kiáltsatok:
mindannyiunknak fürdőző, hosszulábú asszonyt!
borzongós meggyet
és oltó cseresnyét asztalunkra!

A parton ülök s emlékezem: tegnap az úton,
trágyában három bogár aludt,
rakott faluk csipáztak messze, domb tövén!
és Távolkeleten testvéreinkre szálltak
vastag darazsak pörkölő puskacsövekből!
Felhős kávék fölött olvassák, elhasaló napok ormán!
de ébredjen falu
és túrjon a trágyában bogár!

Most szomszédolni indulok; nézem
jó úton jár-e kunyhóink közt a szó;
a szeretőm jön velem együtt, fülel és lemutat:
s z e l l ő jár már ott is, a zöldhabos erdőn!

Itt s z é l t ő l hajlanak már a harci fenyők!

Radnóti Miklós: Őrizz és védj

Álmomban fú a szél már éjjelente
s a hófehéren villanó vitorlák
csattogva híznak messzi útra készen.

Úgy írom itt e lassu költeményt,
mint búcsuzó, ki ujra kezdi éltét,
s ezentúl bottal írja verseit
szálló homokra távol Áfrikában.

De mindenünnen, Áfrikából is
borzalmas sírás hallik; rémitő
gyermekét szoptatja nappal, éjjel
szederjes mellén a dajka idő.

Mit ér a szó két háború között,
s mit érek én, a ritka és nehéz
szavak tudósa, hogyha ostobán
bombát szorongat minden kerge kéz!

Egünkre láng fut és a földre hull
az égi fényjelekből olvasó,
fájdalom kerít körül fehéren,
akár apályidőn tengert a só.

Őrizz és védj, fehérlő fájdalom,
s te hószín öntudat, maradj velem:
tiszta szavam sose kormozza be
a barna füsttel égő félelem!

1937.

Radnóti Miklós fordítása

Gérard de Nerval: Április

Megjótt a szép idő, a porban

fény leng s a ház falára lobban,

az alkony hosszan ég ma már

s nem zöldel semmi még, a fákon

a nap kis rőt visszfénye táncol,

s az ágsötét fenn és kopár!

Fáraszt e gyors tavasz ma engem,

de új látvány csodája lebben

esős napok varázsakép,

kibomlik majd a tájak csokra,

mint nimfa, kedvesen ragyogva,

ha fényes vízből partra lép.

Radnóti Miklós: Mivégre

Felnőtt vagy - szólok undorodva néha,

és nem segíthetsz rajta, lásd be végre.

Térj vissza, - szól egy hang ilyenkor,

csak ülj a földre és beszélj az égre.

Nem tudsz már? - kérdi s mintha rína.

A szék lábától, nézd csak! balra Kína

és jobbra lóherés örök vadászmezők.

Ó, hol vagy régi, indiáni gőg?

nem érdekel már honnan fú a szél? -

Az ember egyre vénül, verset ír, tanít...

"Csak ülj a földre és beszélj az égre."

S nem ül le. S nem beszél.

Felnő és azt se tudja, hogy mivégre.

1941. március 15.

Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,

mint alma magházában a négerbarna mag,

és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,

mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. 

De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, 

hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet, 

kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, 

annak szép, könnyüléptű szívében megterem 

az érett és tűnődő kevésszavú alázat, 

az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, 

az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, 

merengj el hát egy percre e gazdag életen; 

szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, 

a világ újraépül, - s bár tiltják énekem, 

az új falak tövében felhangzik majd szavam; 

magamban élem át már mindazt, mi hátravan, 

nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem 

sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem; 

ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. 

Hol azelőtt az angyal állt a karddal, - 

talán most senki sincs.

 

1944. április 30.

Radnóti Miklós: Lángok lobognak

Lángok lobognak és kihúnynak lassan s mindörökre

katonák lelke száll most a fényes délkörökre

egyforma lelkek! ó, mindegy, hogy ez, vagy az ki volt, mi volt,

míg itt a hőség hajlong, amott a fagy sikolt;

a hánykolódó hajók ágyúinál honvágytól részeg

és sárga félelemtől rókázó tengerészek!

aknák lebegnek mindenütt, virraszt az érzékeny halál

s dagálykor néha sikos testével partraszál;

holt férfiak kisérik ringva és széttépett delfinek,

a hajnal ott is fölkél, de nem kell senkinek;

egy gép dörögve száll az égen és sötét árnyéka lenn

némán kiséri röptét a sanda tengeren;

örvény sziszeg felé, jelek szaladnak szét a víz felett,

a zátony vért virágzik tüskés koral helyett;

egész nap bőg a vész, olaj csorog a pontos gépeken,

mögöttük vak düh bujkál s viszhangzó félelem,

majd füstbe fúl a nap s akár a hosszuszárú fájdalom,

úgy hajladoz a hold már a másik oldalon

s lángok lobognak és kihúnynak lassan s mindörökre

katonák lelke száll most a fényes délkörökre.

(1939. december 20.)

Radnóti Miklós: A fákra felfutott

A fákra felfutott  a szürkület,

lengett a lomb között, majd este lett.

Tested fölé göröngyöt sírt a föld,

hervadó koszorúkat az ország,

s mi élünk itt tovább - de nélküled.

1941. szeptember 1.

Radnóti Miklós: Változó táj

Tócsába lép a szél

füttyent és tovafut,

hirtelen megfordul

s becsapja a kaput.

A tócsa laposan

pislant s a lusta fák

madaras szájukat

hirtelen kinyitják.

Összevissza zajlesz,

még a lomb is mormog,

épülnek a porban

porból kicsi tornyok.

Megáll az úton a

mókusbarna barát

és fölötte barnán,

egy mókus pattan át.

Aztán figyelmesen

mi mozdult: megmered,

a táj nagy kalapként

hordozza az eget.

Mire újra mozdul,

csaknem minden nyugodt,

bokorba bútt a szél

s aludni készül ott.

Nevetni kész a rét,

mosolygós és kövér,

gyöngén ring ahonnan

asszonyom jődögél.

Meglát, szalad felém

a fű közt és a nap

szétfutó hajába

arany csíkot harap.

Körben egyre tisztul

és folyton csöndesül,

az elkergetett fény

mindenre visszaül

és mi nagy kalapként

hordozta az eget:

fedetlen áll a táj

s felhővel integet.

1935 .

Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok,

üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,

de nem felelhet senki rá a távol,

a háborúba ájult Szerbiából

s te messze vagy. Hangod befonja álmom,

s szívemben nappal újra megtalálom,

hát hallgatok, míg zsong körém felállván

sok hűvös érintésű büszke páfrány.

Mikor láthatlak újra, nem tudom már,

ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,

s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,

s kihez vakon, némán is eltalálnék,

most bujdokolsz a tájban és szememre

belülről lebbensz, így vetít az elme;

valóság voltál, álom lettél ujra,

kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?

s hogy ifjúságom csúcsán, majdan, egyszer,

a hitvesem leszel, - remélem újra

s az éber lét útjára visszahullva

tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -

csak messze vagy! Túl három vad határon.

S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?

A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,

bombázórajok húznak el felettem;

szemed kékjét csodáltam épp az égen,

de elborult s a bombák fönt a gépben

zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -

s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek

fölmértem s mégis eltalálok hozzád;

megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,

ha kell, zuhanó lángok közt varázslom

majd át magam, de mégis visszatérek;

ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,

s a folytonos veszélyben, bajban élő

vad férfiak fegyvert s hatalmat érő

nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:

a 2 x 2 józansága hull rám.

Lager  Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben,

1944. augusztus-szeptember

Kép : Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni szobra Szegeden, Gyurcsek Ferenc alkotása (2010).

Radnóti Miklós: Apámhoz az égbe

Apám ott fenn az égbe!

Gondolsz-e néha rám?

Mert én sokszor bámulva a légbe...

Elgondolom, hogy milyen kár...

Hogy ily korán meghaltál... Apám!

Sokszor, ha az élet rögös utjain,

Abba a gyakran emlegetett

Göröngyökbe botlik meg lábam...

Elgondolom, hogy milyen kár...

Hogy nem vagy velem... Apám!

Ha az élet zajgó tengerén -

Irányító, erős kéz kellene...

Hányszor, de hányszor megcsókolnám

A te jóságos, dolgos, de sajnos már holt kezed,

Elgondolnám közben, hogy milyen kár...

Hogy árván hagytál - Apám!

 

1925. aug. 24.

Radnóti Miklós: Huszonnyolc év

Erőszakos, rút kisded voltam én,

ikret szülő anyácska, - gyilkosod!

öcsémet halva szülted-é,

vagy élt öt percet, nem tudom,

de ott a vér és jajgatás között

úgy emeltek föl a a fény felé,

akár egy győztes, kis vadállatot,

ki megmutatta már, hogy mennyit ér:

mögötte két halott.

Mögöttem két halott,

előttem a világ,

oly mélyről nőttem én,

mint a haramiák;

oly árván nőttem én

a mélységből ide,

a pendülő, kemény

szabadság tágas és

szeles tetőire.

Milyen mély volt gyerekkorom

s milyen hűvös.

Hívó szavad helyett kígyó

szisszent felém játékaimű

kis útain, ha este lett

s párnáimon vért láttam én

a gyermeket elrémítő,

nagy, hófehér pehely helyett.

Milyen mély volt gyerekkorom,

s milyen magos az ifjúság!

A két halál megérte-é?

kiáltottam a kép felé,

mely ott sütött szobám falán.

Huszonnyolc éves voltál akkor,

a képen huszonöt talán,

ünnepélyes ifjú nő,

komolykodó, tünődő.

Huszonnyolc éves voltál akkor,

most ugyanannyi lettem én,

huszonnyolc éve, hogy halott vagy,

anyácska, véres szökevény!

Anyácska, véres áldozat,

a férfikorba nőttem én,

erősen tűz a nap, vakít,

lepke kezeddel ints felém,

hogy jól van így, hogy te tudod,

s hogy nem hiába élek én.

Radnóti Miklós: Töredék

Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember úgy elaljasult,

hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,

s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,

befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,

mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,

az áruló, a rabló volt a hős, -

ski néma volt netán s csak  lelkesedni rest,

már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,

mikor ki szót emelt, az bújhatott,

az ország megvadult s egy rémes végzeten

vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,

mikor gyermeknek átok volt az anyja,

s az asszony boldog volt, ha elvetélt,

az élő irígylé a férges síri holtat,

míg habzott asztalán a sűrűű méregoldat.

................................................

................................................

Oly korban éltem én e földön,

mikor a költő is csak hallgatott,

és várta, hogy talán megszólal ujra -

mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -

a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

 

1944. május 19.

Radnóti Miklós: Sírfelirat

Csak éltem itt szerényen, jámboran,

Míg vgül elástak ide.

Sosem feledtem el, hogy meghalok:

Íme.

Radnóti Miklós: Hazafelé

Enyhe lejtő és sziszegő hó

visz tova s pattog a

megrakott fákon az ág.

Két hófaru őz fut a zajtól

s leveri a teli

fákról a bő takarót

s a hó kezd mindenhol a hóra

zuhanni és Fanni

kicsit ijedten néz rám.

Hull az alkony, siklik a hóléc,

vonuló nyoma jó

jeleket hagy az úton

s a táj kemény arcára puha

sötét száll s körénk áll

az álmos erdő lassan.

Tűnik a nappal, útja villan,

lusta folt fönt a hold

s tömötten néz a fán át,

ritkul az erdő, a fekete

feketébb és enyhébb

lilaszín lesz a fehér.

Tündér vasárnap tűnik el most

s a városnak sáros

útja síró szakadás,

vállakra kerülnek a lécek

s íme már, mint a sár

a hétfő úgy ragad ránk.

1935. január 19.

Radnóti Miklós: NAPTÁR

JANUÁR

Későn kel a nap, teli van még

csordúltig az ég sűrü sötéttel.

Oly feketén teli még,

szinte lecseppen.

Roppan a jégen a hajnal

lépte a szürke hidegben.

1941. február 5.

FEBRUÁR

Újra lebeg, majd letelepszik a földre,
végül elolvad a hó;
csordul, utat váj.
Megvillan a nap. Megvillan az ég.
Megvillan a nap, hunyorint.
S íme fehér hangján
rábéget a nyáj odakint,
tollát rázza felé s cserren már a veréb.

1941. február 21.


MÁRCIUS

Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad,
vidám, kamaszfiús
szellőkkel jár a fák alatt,
s zajong a március.
A fázós rügy nem bujt ki még,
hálót se sző a pók,
de futnak már a kiscsibék,
sárgás aranygolyók.

1941. február 26.


ÁPRILIS

Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép
s féllábon elszalad.
Ó április, ó április,
a nap se süt, nem bomlanak
a folyton nedvesorru kis rügyek se még
a füttyös ég alatt.

1939. március 12.


MÁJUS

Szirom borzong a fán, lehull;
fehérlő illatokkal alkonyul.
A hegyről hűvös éj csorog,
lépkednek benne lombos fasorok.
Megbú a fázós kis meleg,
vadgesztenyék gyertyái fénylenek.

1941. február 25.


JÚNIUS

Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
az ég derüs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő
s a fényes levegőbe villogó
jeleket ír egy lustán hősködő
gyémántos testü nagy szitakötő.

1941. február 28.


JÚLIUS

Düh csikarja fenn a felhőt,
fintorog.
Nedves hajjal futkároznak
meztélábas záporok.
Elfáradnak, földbe búnak,
este lett.
Tisztatestü hőség ül a
fényesarcu fák felett.

1940. június 12.


AUGUSZTUS

A harsány napsütésben
oly csapzott már a rét
és sárgáll már a lomb közt
a szép aranyranét.
Mókus sivít már és a büszke
vadgesztenyén is szúr a tüske.

1940. július 21.


SZEPTEMBER

Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!
a fák alatt sok csilla, barna ékszer:
vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,
a perzselőt! a hűs esők előtt.
Felhőn vet ágyat már az alkonyat
s a fáradt fákra fátylas fény esőz.
Kibomló konttyal jő az édes ősz.

1940. július 15.


OKTÓBER

Hűvös arany szél lobog,
leülnek a vándorok.
Kamra mélyén egér rág,
aranylik fenn a faág.
Minden aranysárga itt,
csapzott sárga zászlait
eldobni még nem meri,
hát lengeti a tengeri.

1941. február 7.


NOVEMBER

Megjött a fagy, sikolt a ház falán,
a holtak foga koccan. Hallani.
S zizegnek fönn a száraz, barna fán
vadmirtuszok kis ősz bozontjai.
Egy kuvik jóslatát hullatja rám;
félek? Nem is félek talán.

1939. január 14.


DECEMBER

Délben ezüst telihold
a nap és csak sejlik az égen.
Köd száll, lomha madár.
Éjjel a hó esik és
angyal suhog át a sötéten.
Nesztelenül közelít,
mély havon át a halál.

1941. február 11.

Radnóti Miklós: Levél

Megkaptad Kedves a levelem?

Látod én magamat temetem:

Fehér lapokat írok tele,

Amikor zokognom kellene

Azon, hogy te nem vagy itt velem,

Tépd össze Kedves a levelem.

Jer már haza, hiszen úgy várlak,

Por lepi Kedves a szobádat,

Régi titkok illata lebben,

Száz régi csóknál tüzesebben

Kívánja ajkam a te ajkad,

Jaj, mennyi szép lesz újra rajtad...

Jött tőled is pár lila levél,

Melyre tán csókot is leheltél,

Egy-két bús szerelmi üzenet,

melyre felelni csak csókkal lehet,

De oly messze vagy, elérhetetlen...

Tépd össze Kedves a levelem.

 

1927. július 27.

Radnóti Miklós: Hajnali kert

Az alvó házból csöndesen

kijött a feleségem,

egy könnyű felleg úszik épp

fölötte fenn az égen.

Mellém ül és hajnali

nedves füvek most boldogan

felé sikongnak, hallani

és fordul már a hallgatag

virágok szára, jár a fény

s megvillan rajtuk néhol,

nesz támad itt, toll villan ott

s kakaska kukkorékol.

Rigó pittyeg választ s a kert

susogni kezd, minden bokor

alján apró fütty bujdokol,

kibomlik sok hüvös levél,

s felfénylik itt egy szalmaszál

a fűben és két ág között

kis pókok fényes szála száll.

Ülünk a fényben, hallgatunk,

fejünk felett a nap kering

s lehelletével szárogatja

harmattól nedves vállaink.

1938. július 3.

Radnóti Miklós: A " MEREDEK ÚT" egyik példányára

Költő vagyok és senkinek se kellek,

akkor se, hogyha szótla dünnyögök:

É - É - É - sebaj, hisz énekelnek

helyettem kandi ördögök.

S higgyétek elkem el,

joggal legyez az óvatos gyanú!

költő vagyok, ki csak máglyára jó,

mert az igazra tanu.

Olyan, ki tudja, hogy fehér a hó,

piros a vér és piros a pipacs.

És a pipacs szöszöske szára zöld.

Olyan, kit végül is megölnek,

mert maga sosem ölt.

 

1939. június 1.

Radnóti Miklós: Pontos vers az alkonyatról

Kilenc perccel nyolc óra múlt,

kigyúlt a víz alatt a tűz

és sűrübb lett a parti fűz,

hogy az árnyék közészorúlt.

Az este jő s a Tisza csak

locsog a nagy tutajjal itt,

mert úszni véle rest s akit

figyelget: a bujdosó nap

búvik a magas füvek között,

pihen a lejtős földeken,

majd szerteszáll és hirtlen

sötétebb lesz az út fölött.

Híven tüntet két pipacs, nem

báánja, hogy őket látni még,

de büntet is rögtön az ég:

szuronyos szellővel üzen;

s mosolyg a szálldosó sötét,

hogy nem törik, csak hajlik a

virág s könnyedén aligha

hagyhatja el piros hitét.

(Így öregszik az alkonyat,

estének is mondhatni már,

feketén pillant a Tiszán

s beleheli a partokat.)

1934 .

Örökérvényű idézetek Radnóti Miklóstól